ELSÕ FEJEZET

E könyvnek távolról sem az a célja, hogy a gyógyítás mûvészetét feleslegesnek kiáltsa ki, egyszerûen azzal a reménnyel született, hogy vezetõül szolgálhat a szenvedõknek, hogy megkereshessék magukban betegségük valódi eredetét, s hozzájárulhassanak gyógyulásukhoz. Reménykedünk abban is, hogy az orvosi hivatásban és a vallásos rendekben az emberek javáért tevékenykedõket arra bátorítja, hogy megsokszorozzák az emberek szenvedéseinek csökkentésére tett erõfeszítéseiket, és ezzel gyorsítsák a betegség felett aratott gyõzelem napjának eljövetelét.

A modern orvostudomány csõdje abban rejlik, hogy a betegségek tüneteivel foglalkozik, nem pedig a kiváltó okokkal. A materializmus évszázadokon át elrejtette a betegség lényegét, s mivel nem gyökereiben próbálták kiírtani, további teret nyert és megerõsödött. Olyan ez, mint amikor a felfegyverkezett ellenség a hegyekben sáncolja el magát, s onnan uralja a környezõ területeket, míg az emberek egyáltalán nem törõdnek az ellenséges erõddel, csakis a lerombolt házak újjáépítésével és a haramiák támadásának áldozatul esett halottak eltemetésével foglalkoznak. Nagyjából ez a gond a mai orvostudománnyal is: megelégszik a sebek összefércelésével és az elesettek eltemetésével, anélkül, hogy egy pillanatig is törõdne az erõdítménnyel.

A betegség a mai materialista módszerekkel soha nem lesz gyógyítható, azon egyszerû oknál fogva, hogy nem anyagi eredetû. Amit betegségnek nevezünk, az mélyebb és nagyobb erõk hatásának végeredményeképpen alakul ki a testen. Még ha a materiális kezelés látszólag eredményre vezet is, nem jelent többet, mint rövid enyhülést, a kiváltó ok megszüntetése nélkül. Az orvostudomány modern irányzata - a betegség valódi természetének félreértése és a fizikai test materialista felfogása miatt - megsokszorozta a betegség erejét: egyrészt eltérítette az emberek gondolatait a valódi okokról és ezáltal a hatásos gyógymódok keresésétõl, másrészt a betegség testben való lokalizálásával, s ezáltal a valódi gyógyulás hitének elveszítésével és a betegséggel kapcsolatos hatalmas félelemkomplexus felépítésével, aminek soha nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A betegség lényegében a Lélek és az emberi Személyiség közötti konfliktus következménye, és emiatt másképpen nem is írtható ki, csakis gondolati és szellemi erõfeszítések árán. Ezen erõfeszítések - ha valódi megértéssel járnak együtt - képesek meggyógyítani a betegséget, sõt, ha idejében legyõzik a valódi kiváltó okokat, megakadályozhatják annak kialakulását is. Egyetlen, csupán a testre irányuló erõfeszítés sem képes többre a károk felületes javításánál; ám ez nem gyógyítás, hiszen az okok megmaradnak és a megfelelõ pillanatban más formában újra megjelenhetnek. Sok esetben a látszólagos gyógyulás káros is lehet, mivel elrejti a beteg elõl panaszainak valódi okát, és míg helyreállt egészségének örvend, a kiváltó ok a háttérben észrevétlenül erõre kap. Hasonlítsák össze ezeket az eseteket azokkal, amelyekben a beteg ismeri vagy felismeri a jelen lévõ káros szellemi vagy gondolati tényezõket, amelyek azt, amit betegségnek nevezünk, a fizikai testen létrehozzák. Ha a beteg ezen erõk semlegesítését tûzi ki célul, és ha fáradozásaiban állhatatos, a betegség el fog tûnni. Az igazi gyógyulás az ellenséges erõd bevételével és a szenvedés okainak gyökerükben való legyõzésével történik.

A modern tudomány materialista módszerei között kivételt jelent a homeopátia rendszere, amit Samuel Hahnemann alapított. Õ Isten jótékony szeretetét és a minden emberben benne lakó Isteni Szikrát kereste. Betegei gondolati alapállását a szeretet felé terelte, s megfigyelte környezetükhöz, életükhöz és betegségükhöz való hozzáállásukat, majd a mezõk növényei között és a természet birodalmaiban talált gyógyíreket bajaikra. E szerek nemcsak a betegek testét gyógyították meg, hanem gondolataikat és beállítottságukat is megváltoztatták. Fejlesszék tovább és tökéletesítsék tudományát azok az igaz orvosok, akik az emberek iránti szeretetet hordják szívükben!

Krisztus elõtt ötszáz évvel az ókori Indiában néhány orvos Buddha tanainak hatására a gyógyítás mûvészetét olyan tökéletes fokra fejlesztette, hogy a sebészetet teljesen eltörölhették, jóllehet abban az idõben az legalább olyan elterjedt volt, mint manapság. Olyan emberek, mint Hippokratész, magas gyógyítási ideáljaival, Paracelsus az emberben lakó isteni szikra bizonyosságával és Hahnemann, aki felismerte, hogy a betegség oka a fizikai sík felett keresendõ, - õk mindannyian sokat tudtak a panaszok valódi lényegérõl és gyógyításáról. Milyen elképzelhetetlen mennyiségû szenvedés lett volna elkerülhetõ az elmúlt húsz vagy huszonöt évszázadban, ha megfogadták volna e területükön valóban nagy mesterek tanait. De itt, mint más területeken is, a nyugati világ materializmusa olyan erõs és oly régóta fennáll, hogy halk szavukat az igazság keresõi nem hallották meg.

A betegség, ha gonosznak tûnik is, alapvetõen jótékony és javunkat szolgálja, és - ha jól megértjük - lényeges hibáinkhoz vezethet el minket. Helyesen kezelve alkalmat ad e hiba legyõzésére, segít jobbá válnunk és fejlõdnünk. A szenvedés javító jellegû, a megértendõ leckére utal, és ezért soha nem szabad eltüntetni, míg a leckét meg nem tanultuk. Azok számára, akik képesek kezdeti szakaszában felismerni, a betegség megfelelõ spirituális és szellemi erõfeszítéssel elkerülhetõ, vagy korai állapotában megfékezhetõ. Soha nem szabad feladni, bármilyen súlyos esetrõl legyen is szó, hiszen az a tény, hogy a beteg még életben van, egyértelmûen jelzi, hogy Lelke még nincs híján a reménynek.

MÁSODIK FEJEZET

A betegség lényegének megértéséhez elõször néhány alapvetõ igazsággal kell megismerkednünk. Az elsõ igazság az, hogy az embernek Lelke van és ez igazi önmaga, Hatalmas, Isteni Lény, minden dolgok Teremtõjének Gyermeke, amelynek a test - a Lélek földi temploma - csupán gyenge utánzata. Lelkünk, a bennünk lakó Istenség, megszabja életünket, ahogyan neki tetszik; vezet, védelmez és bátorít minket, amennyire rábízzuk magunkat, éberen és jóakaratúan mindig arra törekszik, hogy jobbulásunkra vezessen bennünket. Magasabb Énünk, mint a Mindenható Szikrája, legyõzhetetlen és halhatatlan.

A második alapelv azt mondja ki, hogy mi, ahogyan e világon magunkat ismerjük, azért vagyunk itt, hogy megszerezzük mindazt a bölcsességet és tapasztalatot, amit az ember földi tartózkodása alatt csak megszerezhet, hogy kifejlesszük magunkban a hiányzó erényeket, és eltûnjön belõlünk minden, ami rossz, és ellene van lényünk tökéletesedésének. A Lélek tudja, hogy mely környezet és mely körülmények segítenek minket a leginkább és ezért olyan helyre állít minket az életben, amely a legjobban megfelel e célnak.

Harmadszor meg kell tudnunk, hogy rövid utunk e földön, amit életnek ismerünk, csupán egy szempillantás fejlõdésünk történetében, rövid, mint egy iskolai nap az egész élethez képest. S jóllehet pillanatnyilag csak ezt az egyetlen napot vagyunk képesek áttekinteni, intuíciónk azt súgja, hogy tulajdonképpeni kezdetünk végtelenül távol esik születésünk pillanatától, és fejlõdésünk lezárulása végtelenül távol van halálunktól. Lelkünk, valódi énünk halhatatlan, s testünk csupán mulandó burok, mint egy ló, amit megülünk, hogy megtegyünk egy útszakaszt, vagy egy szerszám, melyre valamilyen munka elvégzéséhez szükségünk van.

Ebbõl következik a negyedik nagy alapelv: amíg Lelkünk és személyiségünk harmóniában van, addig örömben és békében, boldogságban és egészségben élünk. Ha viszont személyiségünk - akár világi vágyak, akár mások befolyásának hatására - letéved a számára kijelölt ösvényrõl, konfliktus keletkezik. E konfliktus a betegség és boldogtalanság gyökere. Teljesen mindegy, milyen feladatunk van a világon - cipõpucolók vagyunk vagy uralkodók, földbirtokosok vagy napszámosok, gazdagok vagy szegények -, amíg e feladatot lelkünk parancsával összhangban végezzük, minden jól megy. Biztosak lehetünk benne, hogy mindaz, ami elénk kerül az életben, magasztos vagy alacsony, éppen azokat a feladatokat és tapasztalatokat hozza meg a számunkra, amelyek továbblépésünkhöz szükségesek, és a lehetõ legjobb feltételeket teremti meg fejlõdésünkhöz.

Az utolsó nagy alapelv a minden dolgok Egységének felismerése, hogy minden dolgok Teremtõje a Szeretet, és minden, amit ismerünk, végtelen formagazdagságában e Szeretet megnyilvánulása - legyen szó bolygóról vagy kavicsról, csillagról vagy harmatcsepprõl, emberrõl vagy az élet legalacsonyabb formájáról. Talán megláthatjuk e nagyszerû koncepció gyenge visszfényét, ha Teremtõnket hatalmas, szeretetet és jótékonyságot sugárzó napként képzeljük el. Végtelenül sok sugár indul minden irányba, és mi, valamint mindaz, amit ismerünk, részecskék vagyunk e sugarak végén; kiküldve, hogy tudást és tapasztalatot szerezzünk, de végül visszatérjünk a nagy középpontba. Jóllehet minden sugár különállónak tûnik, valójában mindegyik a nagy Nap része. Az elkülönülés lehetetlen, mert amint egy fénysugár elszakad forrásától, megszûnik. Így egy kicsit el tudjuk képzelni az elkülönültség lehetetlenségét is: bár minden sugárnak saját egyénisége van, mégis mindegyik a nagy központi teremtõ erõ része. Így minden, ami ellenünk vagy valami más ellen irányul, az egészet érinti, mert minden tökéletlenség, ami valamelyik részben megjelenik, visszatükrözõdik az egészben.

Látjuk tehát, hogy két alapvetõ hibaforrás van: a szakadás a Lélek és a személyiség között, és a másokkal szembeni gonoszság vagy helytelen viselkedés, mert ez az Egység ellen elkövetett bûn. E hibák mindegyike konfliktust okoz, ami betegséghez vezet. Hibáink (amelyeket gyakran nem veszünk észre) ismerete és szigorú törekvésünk azok kijavítására nemcsak örömmel és békességgel teli életet eredményez, hanem egészséget is.

A betegség önmagában jótékony, mert az a célja, hogy a személyiséget visszavezesse a Lélek Isteni akaratához. De látjuk, hogy elkerülhetõ és megelõzhetõ is, mert ha felismerjük magunkban a hibát, s szellemi és gondolati erõfeszítések árán helyrehozzuk, akkor nincs szükségünk a fizikai panaszok formájában megnyilvánuló leckékre. Az Isteni Erõ minden lehetõséget megad nekünk önmagunk jobbá tételére, mielõtt utolsóként fájdalomhoz és betegséghez folyamodna. Talán nem csak ezen életünk, ezen iskolai napunk tévedéseivel küzdünk, s ha nem ismerjük panaszaink mélyebb okait, azok gonosznak vagy alaptalannak tûnnek számunkra, de Lelkünk (valódi énünk) tudja értelmüket és a lehetõ legjobb irányba vezet minket. Ebben az esetben hibánk megértése és helyesbítése rövidíti a szenvedést és visszaadja egészségünket. A Lélek céljainak ismerete és e tudás elfogadása a földi szenvedéstõl és fájdalomtól való megszabadulást jelenti s egyben szabadságot is hoz nekünk, hogy örömben és boldogságban fejlõdhessünk tovább.

Két nagy hiba van tehát: elõször, nem figyelni a Lélek parancsaira és nem követni azokat, és másodszor, az Egység ellen cselekedni. Soha ne ítélj meg másokat, mert ami az egyiknek helyes, az a másiknak helytelen lehet. Az üzletember, akinek az a feladata, hogy felépítsen egy nagy üzletházat, nemcsak saját hasznára, hanem mindazok elõnyére is, akiket foglalkoztat, s aki ezáltal hatékonyságában, irányítóképességében, és egyebekben fejlõdik, szükségszerûen más tulajdonságokat és más erényeket gyûjt, mint a betegápoló nõvér, aki életét a szenvedõk ápolásának áldozza; de mindketten - ha Lelkük parancsait követik -, a továbbfejlõdésükhöz szükséges tulajdonságokat fejlesztik magukban. Lelkünk, Felsõbb Énünk útmutatásainak megfogadása: ez az, ami számít; s e parancsokat lelkiismeretünkön, intuíciónkon vagy megérzéseinken keresztül hallhatjuk meg.

Látjuk, hogy a betegség alapelvei és lényege szerint elkerülhetõ és gyógyítható is; a szellemi gyógyítók és orvosok feladata, hogy ne csak anyagi gyógyszereket osztogassanak, hanem a szenvedõknek az életükben elkövetett hibákat is megmutassák, és azt az utat is, amelyen járva e tévedések eltüntethetõk, s ami visszavezeti õket az egészséghez és az örömhöz.

HARMADIK FEJEZET

Amit betegségnek ismerünk, az a rend jóval mélyebb megzavarásának végsõ fázisa; a teljes gyógyulás eléréséhez nyilvánvalóan nem elegendõ a végeredmény kezelése, míg az alapvetõ hibát figyelmen kívül hagyjuk. Egy alapvetõ hiba létezik, amit az ember elkövethet, s ami az önszeretetben gyökerezik: az Egység elleni cselekvés. Éppen így azt is megállapíthatjuk, hogy csak egyetlen panasz van: a betegség vagy testi szenvedés. És ahogyan az egység elleni cselekvés sokféleképpen történhet, úgy a betegségeket - a cselekedetek eredményeit - is különbözõ csoportokba sorolhatjuk, kiváltó okuk alapján. Már a betegség fajtája is fontos jel lehet a Szeretet és Egység Isteni Törvénye elleni cselekvés mikéntjének felderítésében.

Ha elegendõ szeretet van bennünk minden lény és dolog iránt, akkor nincsen szükségünk szenvedésre, mivel e szeretet visszatart minket minden olyan cselekedettõl és gondolattól, amivel másoknak árthatunk. A tökéletesség ezen állapotát még nem értük el. Ha elértük volna, akkor nem kellene többé itt élnünk. De mindannyian ezen állapot felé törekszünk és fejlõdünk és azok, akik testben vagy lélekben szenvednek, éppen e szenvedés által haladnak az ideális állapot felé. Ha mindezt jól megértjük, akkor nemcsak meggyorsítjuk lépteinket a cél felé, hanem megóvjuk magunkat a betegségtõl és szenvedéstõl is. Ha a leckét megtanultuk és a hibát kijavítottuk, nincs többé szükségünk helyesbítésre. Mindig arra kell gondolnunk, hogy a szenvedés önmagában jótékony, mivel jelzi, hogy rossz úton járunk, és gyorsítja fejlõdésünket a tökéletesség felé.

Az emberek tulajdonképpeni alapbetegségei olyasmik, mint büszkeség, gonoszság, gyûlölet, egoizmus, tudatlanság, bizonytalanság és mohóság - ha közelebbrõl megvizsgáljuk ezeket, kiderül, hogy mindegyikük az Egység ellen irányul. A valódi betegségek efféle hibák, s egy ilyen hiányosságnak a fennmaradása - miután ráébredtünk helytelen voltára - okozza a betegségnek nevezett káros testi következményeket.

A Büszkeség elsõsorban arra utal, hogy nem ismerjük fel személyiségünk kicsiségét és a Lélektõl való teljes függését, azt, hogy mindaz a siker, amit esetleg elérünk, nem a mi érdemünk, hanem a bennünk lévõ Istenség áldása; másodsorban a hibás arányérzékre, amellyel saját kicsiségünket az Isteni Tervvel azonos fontosságúnak tartjuk. Mivel a Büszkeség nem hagyja, hogy hûségesen és szerényen alávessük magunkat a Teremtõ Akaratának, olyan dolgokra serkent, melyek ellenkeznek ezzel az Akarattal.

A Gonoszság az Egység tagadását és hibás megértést jelent, mert mindazon cselekedetek, amelyek valaki más ellen irányulnak, ellentétben állnak az egésszel és ezért az Egység elleni cselekedetek. Senkinek nem lenne szabad gonoszul viszonyulni szeretteihez és a hozzá közel állókhoz. Az Egység törvénye szerint kell fejlõdnünk, amíg végre felismerjük, hogy az egész részeként mindenki szeret minket és közel áll hozzánk, s így mindazok, akiket eddig üldöztünk, már csak a szimpátia és szeretet érzését keltik fel bennünk.

A Gyûlölet ellentétes a Szeretettel, s így a Teremtés Törvényével is. A gyûlölet ellentmond az Isteni tervnek és tagadja a Teremtõt. Az Egységgel szemben álló gondolatokhoz és tettekhez vezet, mindenben a Szeretet ellentéte.

Az Önszeretet megint csak az Egység és a felebarátainkkal szembeni kötelességek tagadása, ami arra serkent minket, hogy saját érdekeinket az emberiség javánál és a minket körülvevõk védelménél és gondozásánál elõbbre tartsuk.

A Tudatlanság a tanulás halogatása, vonakodás az Igazság meglátásától, amikor alkalom kínálkozna rá; sok helytelen cselekedetre vesz rá minket, amelyek csak sötétben történhetnek meg és lehetetlenné válnak, ha az Igazság és Tudás fénye vesz körül minket.

Bizonytalanság, határozatlanság és csekély céltudatosság lép fel, ha a személyiség vonakodik Felsõbb Énjének követésétõl; gyengeségünk miatt elárulunk másokat. Mindez nem lenne lehetséges, ha áthatna minket a bennünk lakó Legyõzhetetlen, Lebírhatatlan Istenség tudata.

A Birtoklási vágy hatalomvágyhoz vezet, ami tulajdonképpen a lelkek szabadságának és egyéniségének tagadása. Ahelyett, hogy felismerné, hogy közülünk mindenki azért van itt, hogy a maga módján, lelke parancsai szerint növekedjen, egyéniségét szabaddá és korlátok nélkülivé tegye, az önzéssel eltöltött személyiség parancsolni, alakítani, meghatározni akar, bitorolván a Teremtõ erejét.

Ezek a valódi betegség példái, minden panaszunk és szenvedésünk alapjai és okai. E hibák mindegyike, ha Magasabb Énünk hangja ellenére követjük el õket, konfliktushoz vezet, ami a testen is tükrözõdni fog és a maga módján panaszokat okoz.

Láthatjuk hát, hogy a betegség minden fajtája segít minket a mögötte álló hiba felfedezésében. A Büszkeség például, ami tulajdonképpen arrogancia és a gondolatok merevsége, olyan betegségekben nyilvánul meg, amelyek merevséget és ridegséget okoznak a testen is. A fájdalom a gonoszság következménye; így tanulja meg a beteg a saját kárán, hogy se lelkileg, se testileg ne okozzon fájdalmat másoknak. A Gyûlölet büntetése magány, heves indulati kitörések, idegi fáradtság és hisztérikus állapotok. A befelé forduló neurózisok, neuraszténiák és hasonlók, amelyek oly sokat elvesznek az élet örömébõl, az erõs Önzés miatt alakulnak ki. A Tudatlanság és a bölcsesség hiánya közvetlenül a mindennapi életben okoz nehézségeket; ha az ember kitartóan vonakodik meglátni az igazságot, amikor alkalom adódna rá, rövidlátás és a látó- és hallóképesség korlátozása lesz a természetes következmény. A szellem határozatlansága hasonló testi problémákban nyilvánul meg, fõként mozgási és koordinációs rendellenességekben. A birtoklási vágy és a hatalomvágy következményei olyan betegségek, melyek az érintettet saját teste rabszolgájává teszik, kilátásait és vágyait a betegség fékezi és korlátozza.

A panaszok által érintett testrészek sem esetlegesek, mindig az ok és hatás törvényének vannak alávetve, így felhívják a figyelmet hibáinkra és segítenek kijavításukban. Például a szív, mely az élet és így a szeretet forrása, akkor betegszik meg, ha nem megfelelõen vagy nem helyes irányban fejlõdik bennünk az embertársaink iránti szeretet; a beteg kéz a helytelen cselekvésre vagy a helyes cselekvés elmulasztására való utalás; irányító központunk, az agy, akkor betegszik meg, ha hiányzik a személyiségbõl a kontroll. E panaszok az ok és hatás törvényének megfelelõen alakulnak ki. Mindannyian ismerjük egy hatalmas érzelmi kitörés kemény következményeit, vagy a hirtelen rossz hír okozta sokkot. Ha ilyen apró események ennyire képesek befolyásolni a testet, mennyivel szigorúbbak és mélyrehatóbbak lehetnek a test és lélek közötti hosszantartó konfliktus következményei! Csoda-e, hogy manapság oly sokféle és súlyos betegséggel és panasszal találkozunk?

De nincs ok a kétségbeesésre. A betegség elkerülhetõ és gyógyítható, ha felfedezzük magunkban a hibát, és kigyomláljuk az azt megsemmisítõ tulajdonság fejlesztése által. Ne harcoljunk a probléma ellen, fejlesszük inkább az ellentétes erényt, s az majd eltünteti lényünkbõl a hibát.

NEGYEDIK FEJEZET

Megállapíthatjuk tehát, hogy a betegség sem fajtáját, sem helyét tekintve nem véletlenszerû. Mint az energia minden más formája, a betegség is az ok és hatás törvényét követi. Bizonyos panaszok közvetlen fizikai behatással is kiválthatók - például a mérgezések, balesetek, sebesülések vagy a kicsapongó életmód következményei -, de általánosságban érvényes, hogy a betegség a lényünkben lakozó alapvetõ hibára vezethetõ vissza, ahogyan azt a példák már megmutatták.

Ezért a tökéletes gyógyuláshoz nemcsak anyagi módszerek szükségesek - s ezek közül is mindig az ismert legjobbat kell választani -, hanem nekünk magunknak is teljes erõfeszítéssel kell az adott hiba kijavításán fáradoznunk. A végleges és tökéletes gyógyulás ugyanis a belsõnkbõl fakad, magától a Lélektõl, amely harmóniájával az egész személyiséget besugározza, ha nem gátolják meg benne.

Mivel alapvetõen minden betegség mögött az önszeretet áll, mint alapvetõ ok, van egy biztos módszer is minden szenvedés enyhítésére: önszeretet helyett mások szeretete. Ha gyakoroljuk a mások iránt megnyilvánuló szeretetteljes és gondoskodó odaadást, ha készek vagyunk a tudás megszerzésének és mások segítésének nagyszerû kalandjára, akkor hamar véget érnek személyes szenvedéseink és bajaink. Ez a legmagasabb cél: saját érdekeink feladása az emberiség szolgálatára. Nem számít, hogy Lelkünk az élet mely pontjára állított minket. Hogy kereskedõk vagy kézmûvesek, gazdagok vagy szegények, királyok vagy koldusok vagyunk-e: mindenki képes mindenkori foglalkozásának megfelelõ feladatát végrehajtani, ennek során áldássá válni környezete számára, s közvetíteni az Isteni, Felebaráti Szeretetet.

A legtöbben még magunk elõtt tudunk valamekkora útszakaszt, mielõtt elérnénk a tökéletesség állapotát. Mindenesetre meglepõ, hogy milyen gyorsan haladhatunk elõre utunkon, ha valóban törekszünk - feltételezve, hogy nem csupán gyenge személyiségünkben hiszünk, hanem szilárdan arra építkezünk, amit világunk nagy mestereinek példájából és tanításaiból tanulhatunk, vagyis a Lelkünkkel, Isteni Önmagunkkal való egyesülésre; ezután minden lehetségessé válik. Legtöbbünknek van egy vagy több olyan hibája, amely különösen megnehezíti továbbfejlõdésünket, és ezért fontos, hogy éppen e hibákat vagy hiányosságokat megtaláljuk. Törekedjünk arra, hogy lényünket eltöltse és kiterjessze a szeretet, s egyben az ellentétes erény fejlesztésével eltüntessük azt a bizonyos hibát is. Ez kezdetben talán kissé nehéz, de csak kezdetben, mert azután megmutatkozik, hogy egy teljes szívbõl támogatott erény milyen gyors fejlõdésre képes, és egyre biztosabbak leszünk abban is, hogy - ha kitartóak vagyunk -, a bennünk lakó Lélek segítségével biztos a gyõzelem.

Ahogyan nõ bennünk az Univerzális Szeretet, egyre inkább felismerjük, hogy minden ember, legyen bármilyen apró is, egy napon eléri majd a tökéletességet, ahogyan azt mindannyian reméljük. Bármilyen csekélynek tûnjön is elõttünk valaki, mindig arra kell gondolnunk, hogy lényében ott van az Isteni Szikra, s lassan, de biztosan növekedni fog, míg végül egész lényét besugározza majd a Teremtõ nagyszerûsége.

Mindebbõl kiindulva a jó és rossz, helyes és helytelen kérdése viszonylagossá válik. Ami egy kõkorszaki ember természetes fejlõdésében helyes, az civilizációnk továbbfejlõdött tagjainál helytelen, és ami a hozzánk hasonló embereknél erény, az egy másiknál, aki elérte a tanítványság fokozatát, hiba. Amit rossznak vagy gonosznak nevezünk, az a valóságban jó - rossz helyen, értékelésünk csupán relatív. Ne felejtsük el, hogy ideáljaink maguk is relatívak; az állatok számára talán isteneknek tûnhetünk, s közben jelenlegi állapotunkban messze a Szentek és Mártírok nagy Fehér Testvérisége alatt állunk, akik mindent odaadtak, hogy példát mutassanak nekünk. Ezért kell együttérzéssel és szimpátiával fordulnunk a legkisebbek felé is, mert még ha magasan a szintjük felett állónak érezzük is magunkat, valójában aprók vagyunk, és hosszú út áll még elõttünk, amíg elérjük idõsebb testvéreink szintjét, akiknek fénye minden korban besugározza a földet.

Ha erõt vesz rajtunk a Büszkeség, meg kell próbálnunk felismerni, hogy személyiségünk önmagában semmi, képtelen bármilyen jó szolgálat vagy szívesség végrehajtására, a sötétséggel szembeni ellenállásra, ha nem támogatja a felülrõl jövõ Fény, Lelkünk Fénye. Törekednünk kell rá, hogy egy pillantást vessünk Teremtõnk mindenhatóságára és elképzelhetetlen hatalmára, ami tökéletes világot hoz létre egy vízcseppben és tejutakat az univerzumban. Meg kell próbálnunk felismerni, hogy teljesen Tõle függünk és szerényen köszönetet kell mondanunk. Ha megtanultunk emberi elöljáróinkkal szemben tiszteletet és figyelmet tanúsítani, mennyivel nagyobb alázattal kellene viseltetnünk a Világegyetem Építõmestere iránt!

Ha Gonoszság vagy Gyûlölet zárja el utunkat, arra kell gondolnunk, hogy a Szeretet a Teremtés alapja, s hogy minden élõ lélekben van valami jó és a legjobbakban is van rossz. Ha figyelünk arra, hogy másokban a jót lássuk meg - fõképpen azokban, akik a legellenszenvesebbek számunkra -, meg fogjuk tanulni legalább szimpátiánkat fejleszteni és a reményt, hogy képesek jobb utat találni; késõbb felébred bennünk a vágy, hogy segítsünk nekik ezen az úton. Végül mindannyian nyerünk a szeretet és szelídség által, és ha e két tulajdonságot megfelelõen fejlesztjük magunkban, semmi sem támadhat meg többé minket, mivel mindig együttérzõk leszünk és nem fejtünk ki többé ellenállást. Az ok és hatás törvénye szerint ugyanis az ellenállás károkat okoz. Életünk célja Magasabb Énünk parancsainak követése, anélkül, hogy hagynánk magunkat másoktól eltéríteni. E célt csak akkor érhetjük el, ha szelíden megmaradunk utunkon és nem avatkozunk bele mások személyiségébe, senkinek nem okozunk kárt gonoszságunkkal vagy gyûlöletünkkel. Meg kell tanulnunk mindenki mást szeretni, még ha csak egyetlen emberrel vagy egy állattal kezdjük is. Ezután hagyjuk szeretetünket növekedni, s hibánk magától eltûnik majd. A Szeretet Szeretetet nemz, míg a Gyûlölet Gyûlöletet.

Önszeretetünket azzal gyógyíthatjuk, ha ugyanazzal a figyelemmel és gondoskodással fordulunk embertársaink felé, amivel magunkra gondolunk. Nemsokára úgy bele fogunk merülni a velük való foglalatoskodásba, hogy magunkról teljesen elfeledkezünk. Ahogyan a Testvériség egyik nagy rendje kifejezte: Vigaszt találhatunk szenvedéseinkre, ha vigaszt és enyhülést nyújtunk felebarátainknak szükségük órájában. Ez a megbízható módszer az önszeretet következményeinek gyógyítására.

A bizonytalanság az önbizalom és a céltudatosság fejlesztésével haladható meg: az ember megérti, hogyan kell tétovázás és ingadozás helyett döntéseket hozni, és végre is hajtani azokat. Még ha kezdetben követünk is majd el hibákat, mindenképpen jobb cselekedni, mint a bizonytalanság miatt jó alkalmakat elszalasztani. A határozottság gyorsan növekedésnek indul, a fejünk felett lebegõ félelem eltûnik, és az így szerzett tapasztalatok segítenek majd jobb döntések meghozatalában.

Ha Tudatlanságunkat akarjuk megszüntetni, nem szabad félnünk az új tapasztalatoktól, hanem éber elmével, nyitott szemekkel és fülekkel kell megszereznünk a tudás minden elérhetõ morzsáját. Ugyanakkor szellemünkben mozgékonnyá kell válnunk, nehogy elõítéletek és korábbi meggyõzõdések miatt elszalasszuk az alkalmat a további tudás megszerzésére. Ha felismerünk egy átfogó igazságot, mindig készen kell állnunk látókörünk tágítására, és nézõpontunk felülvizsgálatára, bármily mélyen gyökerezzen is régi szemléletünk.

A Büszkeséghez hasonlóan a Birtoklási vágy is hatalmas gátja a fejlõdésnek, ezért mindkettõt kíméletlenül ki kell gyomlálnunk. A Bírvágy következményei szigorúak, mivel arra bíztat minket, hogy felebarátaink fejlõdésébe beleavatkozzunk. Fel kell ismernünk, hogy minden lény azért van itt, hogy Lelke parancsai és csakis azok szerint járja fejlõdése útját, és egyikünknek sem szabad mást tenni, mint a hozzánk közel állókat fejlõdésük útján támogatni. Segítenünk kell hitük, s ha erõnkbõl telik, tudásuk gyarapodását és a továbbhaladásukat segítõ alkalmak megteremtését. Ha azt szeretnénk, hogy életünk meredek, fáradságos emelkedõin segítséget kapjunk, mindig késznek kell állnunk arra, hogy mi is segítõ kezet nyújtsunk és tapasztalatainkat megosszuk fiatalabb vagy gyengébb felebarátainkkal. Ilyennek kellene lennie a szülõ-gyermek, a mester-inas, vagy a baráti kapcsolatoknak: szeretetet, gondoskodást és védelmet nyújtani, amíg az valóban szükséges és segítõ, de egyetlen pillanatra sem zavarni a személyiség természetes kibontakozását, mivel az Lelke parancsait követi.

Legtöbbünk gyermek- és fiatalkorában sokkal közelebb áll Lelkéhez, mint késõbb. Gyakran világosabb elképzeléseink vannak életünk feladatáról, a ránk váró megpróbáltatásokról és a fejlesztendõ tulajdonságokról. Az az oka ennek, hogy a materializmus, valamint a mai viszonyok és a minket körülvevõ személyiségek hatására lassan elfordulunk Felsõbb Énünk hangjától és szilárdan kötõdünk a megszokotthoz, s hiányos eszményeihez, ahogyan ez civilizációnkban jól megfigyelhetõ. A szülõknek, mestereknek és barátoknak mindig azon kellene fáradozniuk, hogy a Felsõbb Én fejlõdését segítsék, ha már megvan az a csodálatos elõjoguk és alkalmuk, hogy befolyással lehetnek másokra; de mindig mindenkinek meg kell hagyniuk mindazt a szabadságot, amit õk is elvárnak másoktól.

Minden hibát megtalálhatunk és kiírthatunk magunkban, ha az azokkal ellentétes erényt fejlesztjük; így legyõzzük a Lélek és a személyiség közötti konfliktusokat, a betegségek fõ okait. Ez önmagában is - ha a beteg elegendõ erõvel és hittel bír - megvilágosodást, egészséget és örömet hoz magával, míg a kevésbé erõseket az orvosok munkája fizikailag támogatja e cél elérésében.

Meg kell tanulnunk, hogy Lelkünk parancsai szerint fejlesszük személyiségünket, senkitõl sem félve és mindig ügyelve arra, hogy senki ne zavarhassa lényünk kibontakozását, ne téríthessen el minket embertársainkkal szembeni kötelességeink és segítõkészségünk kifejezésétõl. Mert minél tovább haladunk elõre, annál inkább áldássá válunk a körülöttünk élõk számára. Különösen figyeljünk arra, hogy csak akkor segítsünk másoknak, bárkirõl legyen is szó, ha a segítés vágya valóban Lelkünk Parancsa, belülrõl fakad és nem rosszul értelmezett kötelességtudatból, amit valaki bebeszélt nekünk vagy ránk kényszerített. Ez a modern konvencióknak köszönhetõ tragédiák egyike; felmérhetetlen, hogy hány ezer életet zavar meg, hány milliárdnyi alkalmat torlaszol el, mennyi bánatot és szenvedést okoz és hány gyermeket kényszerít rá, hogy kötelességtudatból sok éven át szüleirõl gondoskodjon, akiknek valójában egyetlen betegségük a figyelemfelkeltés és gondoskodás utáni vágy. Gondoljunk a férfiak és asszonyok seregére, akik elszalasztották a lehetõséget, hogy valami nagyot és hasznosat tegyenek az emberiségért, mert valaki fölébük kerekedett, és soha nem vették a bátorságot, hogy elszakadjanak tõle, s szabaddá váljanak. Gondoljunk a gyerekekre, akik életük kezdetén megértették és elfogadták elrendelt hivatásukat, majd a nehéz körülmények, rossz tanácsok vagy csekély céltudatosságuk miatt más területre tévedtek, ahol sem boldogok nem lehetnek, sem továbbfejlõdni nem tudnak. Csakis lelkiismeretünk hangja mondhatja meg nekünk, hogy kit és hogyan kell szolgálnunk, hogy kötelességünk egyvalakire vagy többekre érvényes-e. De ha végre meghallottuk a választ, akkor a parancsot legjobb képességünk szerint követnünk kell.

S végül: nem kell félnünk az életbe való belemerüléstõl. Azért vagyunk itt, hogy tapasztalatokat és tudást gyûjtsünk. Vajmi keveset fogunk tanulni, ha nem a valóság talaján állunk és nem fáradozunk a végsõkig. Az élet minden területén szerezhetünk tapasztalatokat, hiszen az emberiség és a természet igazságai éppoly sikeresen - sõt, talán még sikeresebben - tanulhatók vidéken, mint a nagyvárosok zajában és hajszájában.

ÖTÖDIK FEJEZET

A külsõ beavatkozások eltávolítják az embereket Felsõbb Énjük követésétõl, ezért hiányos személyiséghez vezetnek. Mivel e hiány a betegség keletkezésében oly fontos szerepet játszik és gyakran az élet korai szakaszában gyökerezik, vegyük most szemügyre a szülõk és gyermekek, tanárok és tanítványok közötti kapcsolatot.

A szülõk feladata, valójában isteni privilégiuma, hogy lehetõséget adnak egy léleknek a világba lépésre és a továbbfejlõdésre. Ha helyesen látjuk és értjük ezt, akkor nincs annál nagyszerûbb elõjog, mint hogy segédkezhetünk a lélek testi születésénél és a fiatal személyiség ápolásában. A szülõk beállítottságát teljesen arra kellene hangolni, hogy a kis újszülött a legjobb lehetõségek szerint mindent megkapjon, amire szellemileg, gondolatilag és testileg szüksége van. A szülõknek mindig észben kellene tartaniuk, hogy a kis ember saját személyiség, aki lejött a földre, hogy tapasztalatokat gyûjtsön és a maga módján, Felsõbb Énje parancsai szerint tudást szerezzen, s fejlõdése érdekében, amennyire lehet, meg kell hagyni szabadságát.

A szülõk isteni szolgálatára legalább annyira - vagy még inkább - oda kellene figyelni, mint a többi nagy kötelességre. Ha e szolgálat áldozatot követel, mindig arra kell gondolnunk, hogy semmit nem várhatunk el a gyermektõl, adásról, és csakis adásról van szó: szelíd szeretetet és védelmet kell adnunk, míg a lélek már maga is képes a fiatal személyiség irányítására. Kezdetektõl fogva függetlenséget, egyéniséget és szabadságot kellene közvetítenünk és arra bíztatni a gyermeket, hogy minél elõbb elkezdjen maga gondolkozni és cselekedni. A szülõi kontrollt lépésrõl lépésre le kellene építeni, ahogyan a gyermek önállóvá válik, és lelkét késõbb sem szabad a szülõk iránti korlátozó kötelességekkel akadályozni.

Szülõnek lenni olyan feladat, ami generációról generációra száll, és lényegében arról szól, hogy egy idõszakra védelmet kell biztosítanunk. Ezután vissza kell lépnünk, és figyelmünk tárgyát, gyermekünket szabaddá kell tenni, hogy egyedül haladhasson tovább. Arra kell gondolnunk, hogy a gyermek, akinek védelme idõlegesen a mi feladatunk, talán nálunk magunknál is érettebb és idõsebb lélek, aki szellemileg magasan felettünk áll, ezért a kontroll és védelem csakis a fiatal személyiség igényeire szorítkozhat.

Szülõnek lenni szent kötelesség, mely lényegébõl adódóan idõleges és a következõ generációra hagyományozódik. Nem jelent mást, csak szolgálatot, és nem jár érte semmiféle ellenszolgáltatás, hiszen a fiataloknak szabadon kell fejlõdniük a saját útjukon és jól fel kell készülniük ugyanezen kötelesség teljesítésére néhány évvel késõbb. A gyermek nem találkozhat korlátozásokkal, feltételekkel és szülõi kényszerrel, tudván, hogy a szülõség kiváltsága korábban apja és anyja osztályrésze lett, s hogy késõbb esetleg neki magának is ugyanezt a szolgálatot kell teljesítenie másokkal szemben.

A szülõknek különösképpen óvakodniuk kellene attól a vágytól, hogy a fiatal személyiséget elképzeléseik vagy világnézetük szerint alakítsák, és tartózkodniuk kellene a helytelen gyámkodástól vagy szívességek követelésétõl, ellenszolgáltatásként azért, ami természetes kötelességük és isteni elõjoguk. A fiatal élet befolyásolására tett minden erõszakos kísérlet szörnyû formája a birtoklási vágynak, aminek soha nem szabadna elõfordulnia; ha az ilyen gondolatok gyökeret vernek a fiatal szülõkben, a késõbbiekben igazi vámpírokká alakítják õket. Ha a legkisebb irányítási törekvés megjelenik bennünk, csírájában el kell fojtanunk. Nem engedhetjük meg, hogy a birtoklási vágy eluralkodjon rajtunk és felébredjen bennünk a mások uralásának vágya. Az önzetlenség mûvészetét kell magunkban fejlesztenünk, míg az áldozatkészség a káros cselekvés minden nyomát megszünteti bennünk.

A tanároknak is mindig arra kellene gondolniuk, hogy feladatuk csupán a közvetítés, amely lehetõséget nyújt a fiataloknak a világ és az élet dolgainak megismerésére. Minden gyermeknek a maga egyéni módján kell a tudást összeszednie és ösztönösen kiválogatnia azt, ami számára a sikeres élethez szükséges. Ezért itt is érvényes, hogy nem többet, csupán óvatos útmutatást kellene adni, amivel a tanuló képessé válik a számára fontos tudás megszerzésére.

A gyermekeknek észben kellene tartaniuk, hogy a szülõk szolgálata, mint a teremtõ erejének jelképe, isteni küldetés, de semmilyen, az élettel és a lélek által kijelölt úttal ellentétes kötelességet vagy a fejlõdés semmiféle korlátozását nem jelenti. Lehetetlen felbecsülni korszakunk belsõ szenvedéseit, az emberi lények belsõ megnyomorodását és az uralomra vágyó típusok megsokszorozódását, amely e körülmények hibás felismerésére vezethetõ vissza. Majd minden család tagjai azzal foglalkoznak, hogy felépítsék saját börtönüket, mivel helytelen motivációk hajtják õket, és helytelenek a szülõ-gyermek kapcsolatról alkotott elképzeléseik. E börtönök elveszik a szabadságot, görcsössé teszik az életet, megakadályozzák a természetes fejlõdést és minden érintettnek csak boldogtalanságok hoznak. A mindebbõl kialakuló mentális, idegi, sõt testi zavarok alkotják korunk betegségeinek nagy részét.

Nem lehet eléggé világosan kifejteni, hogy minden lélek speciális cél érdekében születik a földre: hogy tapasztalatokat és tudást gyûjtsön, és saját, belsõ ideálja alapján tökéletesítse személyiségét. Teljesen mindegy, hogy férfi-nõ, gyermek-szülõ, fivér-nõvér, mester-inas viszonyban állunk-e egymással: vétkezünk Teremtõnk és felebarátaink ellen, ha mások fejlõdését személyes okokból akadályozzuk. Egyetlen kötelességünk abban áll, hogy lelkiismeretünk szavát kövessük, és soha, egyetlen pillanatra se térjünk el ettõl mások hatására. Mindenkinek tudnia kell, hogy Lelke kijelölt számára egy feladatot, és míg ezt nem teljesíti - még ha egyáltalán nem is tud róla -, elkerülhetetlenül konfliktus Lelke és személyisége között, amely azután szükségszerûen testi zavarokban is megmutatkozik.

Lehetséges, hogy valakinek az a hivatása, hogy egész életét valaki másnak szentelje. Mielõtt azonban elhatározza magát, teljesen biztosnak kell lennie benne, hogy ez valóban Lelke parancsa és nem egy idegen, domináns személyiség hatása vagy rosszul értelmezett kötelességérzet. Tudnia kell azt is, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy csatákat nyerjünk, hogy legyõzzük azokat, akik uralkodni akarnak felettünk, és hogy elérjük azt a szintet, amikor nyugodtan és tudatosan teljesítjük kötelességünket, más élõlényektõl nem félve és nem befolyásoltatva éljük le életünket, mindig Felsõbb Énünk szavára hallgatva. Sokan otthonukban vívják legnagyobb harcukat: mielõtt szabaddá válnak, hogy gyõzelmet arassanak a világban, elõször egy nagyon közeli rokonuk irányítása és uralma alól kell kiszakadniuk.

Minden embernek, felnõttnek és gyermeknek, akinek az a feladata, hogy kiszabaduljon valaki másnak az uralma alól, két dolgot kell észben tartania: elõször is úgy kellene látnia elnyomóját, mint egy sportbéli ellenfelet, akivel együtt játszik az életben, minden keserûség nélkül. Ha nem lennének ellenfeleink, akkor nem lenne alkalmunk bátorságunk és egyéniségünk fejlesztésére. Másodszor: az élet igazi gyõzelmei szeretetbõl és szelídségbõl születnek, ezért egy ilyen mérkõzésen semmiféle erõszakot nem szabad alkalmazni. Lényünk állandó növekedése által, az együttérzés, szimpátia, barátságosság és ha lehet, a közeledés, vagy inkább, a szeretet gyakorlásával fejlõdhetünk csak annyira, hogy a megfelelõ pillanatban lehetségessé válik lelkiismeretünk hívásának szelíd, nyugodt követése, anélkül, hogy bármiféle behatásnak engednénk.

Az uralomra vágyóknak sok segítségre és útmutatásra van szükségük, hogy az Egység univerzális igazságát felismerjék, és megértsék a Testvériség örömét. Ebbe az irányba haladni annyit jelent, mint az igazi boldogság felé haladni; mindenkinek segítenünk kell, amennyire módunkban áll. Gyengeségünk, mely megengedi valakinek, hogy uralkodjon rajtunk, csak kárára szolgál; az uralom szelíd, de határozott elutasítása és figyelmének az adás öröme felé való terelése segíteni fogja felfelé vezetõ útján.

Szabadságunk elérése, individualitásunk és függetlenségünk elnyerése a legtöbb esetben sok bátorságot és hitet igényel. De a legsötétebb órákban, amikor a siker elérhetetlennek tûnik, gondoljunk mindig arra, hogy Isten gyermekei soha nem félhetnek és hogy Lelkünk csak teljesíthetõ feladatokat ad. Bátorsággal és a bennük lakó Isteni Szikrában való hittel mindazoknak gyõzedelmeskedni kell, akik nem adják fel a harcot.

HATODIK FEJEZET

És most, szeretett fivéreim és nõvéreim, hogy felismertük: a Teremtés alapja a Szeretet és az Egység, hogy mi magunk is az Isteni Szeretet gyermekei vagyunk, s hogy a minden rossz és minden szenvedés feletti örök gyõzelem szelídséggel és szeretettel érhetõ el; hogyan találunk e gyönyörû képben helyet az élveboncolásoknak és állatkísérleteknek? Még mindig olyan primitívek és pogányok lennénk, hogy azt hisszük, állatáldozatokkal mentesülhetünk hibáink és gyengeségeink következményei alól? Kétezer-ötszáz évvel ezelõtt Buddha már megmutatta a világnak, hogy hibás dolog más teremtmények feláldozása. Az emberiségnek hatalmas adósságai vannak az állatok világával szemben, amelynek tagjait megkínozza és megöli. Mind az emberekre, mind az állatokra nézve egyaránt csakis fájdalom és kár származhat ebbõl, haszon és elõny nem. Mennyire eltávolodtunk itt nyugaton anyánk, a régi India szép eszményeitõl, ahol a föld teremtményeinek szeretete olyan nagy volt, hogy embereket képeztek ki és tüntettek ki azzal, hogy nemcsak az emlõsállatok, hanem a madarak betegségeivel és panaszaival törõdjenek. Nagy szent menedékhelyek épültek minden élõlény számára, és az emberek annyira mentesek voltak a többi lény megsértésének vágyától, hogy azok, akik mégis vadászatra adták a fejüket, nem kaphattak orvosi segítséget, ha megbetegedtek, míg fel nem hagytak az efféle tevékenységgel.

Nem akarjuk azokat elítélni, akik élveboncolásokat hajtanak végre, mert sokan közülük valóban humanitárius okokból dolgoznak, azzal a hittel és törekvéssel, hogy megtalálják az emberi szenvedések enyhítésének módját. Motivációjuk jó lehet, de bölcsességük hiányos, kevéssé látják át az élet célját. Mert a motiváció, bármilyen helyes is, nem elég; bölcsességgel és tudással kell összekapcsolódnia.

Írni sem akarunk a mirigyátültetések borzalmairól, amelyek a fekete mágiával állnak rokonságban, csupán felhívni minden emberi lényt, hogy tízezerszer inkább kerülje el ezeket, mint bármi mást, mivel bûnök Istennel, az emberekkel és az állatokkal szemben.

Ezen egy vagy két kivételtõl eltekintve semmi okunk nincs rá, hogy a modern orvostudomány kudarcával foglalkozzunk. A rombolás haszontalan, ha nem egy jobb épületet akarunk építeni a régi helyére, és mivel a medicinában máris lefektették az új épület alapjait, koncentráljunk inkább erre, hogy egy vagy két kõvel magunk is hozzájárulhassunk e templom építéséhez. Még a mai szakképzést ért elutasító kritika is értéktelen: mindenekelõtt a rendszer rossz és nem az emberek. A rendszer, amely gazdaságossági megfontolásokból nem ad elegendõ idõt az orvosnak a nyugodt, barátságos kezelésre, és nem ad alkalmat a szükséges meditációra és megfontolásra, amelyre pedig szüksége van mindazoknak, akik a betegek szolgálatának szentelték az életüket. Ahogyan már Paracelsus megmondta: a bölcs orvos öt és nem tizenöt beteget fogad naponta ­ ez olyan eszmény, ami napjaink átlagorvosa számára elérhetetlen.

Új és jobb gyógyító mûvészet hajnala elõtt állunk. Száz évvel ezelõtt Hahnemann homeopátiája volt az elsõ sugár a sötétség hosszú éjszakája után, mely nagy szerepet játszhat a jövõ medicinájában. Mindaz a figyelem, amit manapság az életfeltételek javításának és a tisztább élelmiszerek elõállításának szentelnek, haladás a betegségek elhárításának irányába. Azok a mozgalmak, amelyek a spirituális hibák és a betegségek közötti összefüggést, illetve a szellem tökéletesítése által elérhetõ gyógyulást hirdetik, a sugárzó napfény eljövetelének útját mutatják meg, melynek fényében a betegség sötétsége eltûnik.

Arra kell gondolnunk, hogy a betegség közös ellenségünk, és mindegyikünk, aki egy darabját legyõzi, nemcsak magának, hanem az egész emberiségnek segít. Bizonyos energiamennyiséget fel kell használnunk, mielõtt végre legyõzzük az ellenséget; mindegyikünknek arra kellene törekednie, hogy elérjük ezt a célt; a többieknél nagyobbak és erõsebbek ne csak a saját részüket teljesítsék, hanem segítsenek gyengébb testvéreiknek is.

Kézenfekvõ, hogy a betegség terjedése mindenekelõtt azzal akadályozható meg, ha nem teszünk olyasmit, ami erejét növeli. Lényünk minden hibájának eltüntetése további elõrenyomulást tesz lehetõvé. Ennek elérése végsõ soron a gyõzelmet jelenti; s ha magunkat már megszabadítottuk, meglesz a szabadságunk mások megsegítésére is. Mindez nem olyan nehéz, ahogy elsõ pillantásra tûnhet. Csak az a feladatunk, hogy a legjobbat adjuk magunkból, és tudjuk, hogy ez mindannyiunk számára lehetséges, csupán Lelkünk parancsait kell követnünk. Az élet nem követel elképzelhetetlen áldozatokat tõlünk; örömteli szívvel kell járnunk utunkat, áldást jelenteni a körülöttünk lévõknek, és ezáltal a világ, ha egyszer majd elhagyjuk, egy kicsivel jobbá lesz általunk; ekkor teljesítettük feladatunkat.

A vallások, ha jól megértjük, azt tanítják: Mondj le mindenrõl és kövess engem! Felsõbb Énünk parancsainak kell teljesen és tökéletesen átadni magunkat, s nem házunkat és kényelmünket, szerelmünket és szórakozásainkat kell feladnunk, ahogyan talán sokan gondolják - mindennek ugyanis kevés köze van az Igazsághoz. Egy birodalom királya palotájának minden pompájával együtt is lehet áldott és áldás népe, országa - sõt, az egész világ számára. Hányan elvesznének, ha e király azt képzelné, hogy kötelessége kolostori körülmények közé szólítja. Az élet minden területén, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig, el kell foglalni minden helyet, és sorsunk Isteni Vezetõje tudja, hogy hol a legjobb nekünk. Azt várja tõlünk, hogy barátságosan és jól teljesítsük feladatunkat. Egy gyárban vagy egy hajó géptermében éppúgy vannak szentek, mint a vallási méltóságok között. Senkinek sem kell többet tennie itt a földön, mint amennyi erejébõl telik; ha törekszünk arra, hogy a lehetõ legjobbá váljunk és mindig Magasabb Énünk szavára hallgassunk, az egészség és a boldogság mindannyiunk számára elérhetõ.

A nyugati civilizáció az elmúlt kétezer esztendõ nagyobb részében a sötét materializmus idõszakában járt. E mentalitás miatt, amely a világi hatalmat, a becsvágyat, a vágyat és a szórakozást az élet valódi értékei fölé emelte, lényünk spirituális oldalának ismerete még inkább eltûnt. Az ember földi életének tulajdonképpeni oka feledésbe merült, mivel az életbõl sokan csakis világi hasznot akartak és akarnak húzni. Volt olyan idõszak, amikor az élet nagyon nehézzé vált, mivel hiányzott az igazi vigasz, bátorítás és építés, amely a világiaknál mélyebb dolgok ismeretét igényli. Az utóbbi századok folyamán sok ember számára a vallások is, amelyeknek pedig ittlétünk középpontját kellene képezni, inkább csak legendáknak tûnnek, melyek semmiféle kapcsolatban nem állnak a mindennapi élettel. Felsõbb Énünk igazi természete, elõzõ és eljövendõ életek tudása, eltekintve ettõl a mostanitól: mindez nagyon keveset jelent, ahelyett, hogy cselekedeteink irányítója és kiváltója lenne. Gyakran elkerüljük a nagy dolgokat és megpróbáljuk olyan kényelmessé tenni életünket, amennyire csak lehet; közben kizárjuk gondolatainkból a metafizikát és kizárólag a földi örömök felé fordulunk, melyek a sorscsapások és szenvedések kiegyenlítésére szolgálnak. Így az évszázadok során az állás, a rang, a jólét és a birtok az emberi törekvések fõ céljává vált, bár mindezek múlandók és csupán sok félelem, gond árán tarthatók meg, mindig a földi dolgokra koncentrálva. Végtelenül messzire kerültünk az elõzõ generációk belsõ békéjétõl és boldogságától.

A Lélek és a személyiség igazi békéje akkor van velünk, ha szellemileg fejlõdünk, de nem érhetõ el a világi jóléttel, bármekkora legyen is az. Ám az idõk változnak, és számos jel mutat arra, hogy civilizációnk elhagyni készül a materializmus idõszakát és megnyílik a világmindenség realitásai és igazságai felé. A manapság megnyilvánuló és egyre növekvõ érdeklõdés a transzcendentális igazságok iránt, azok növekvõ száma, akik kíváncsiak a jelenlegi elõtti és utáni életeikre, új, a hiten és szellemi eszközökön alapuló gyógyítási módszerek feltûnése, az antik tanok és a Kelet bölcsességének újrafelfedezése: ez mind annak a jele, hogy korunk emberei meglátták a dolgok valóságának fényét. A gyógyító mûvészetnek is változnia kell, a materializmus módszerei helyett olyan tudományra van szükség, amely az Igazságon alapul és ugyanazok az Isteni Törvények kormányozzák, mint lényünket. A gyógyítás mûvészete a test tisztán fizikai kezelési módszereinek töredékeibõl a spirituális és mentális gyógyítás felé lép tovább. A Lélek és a személyiség közötti harmónia visszaállításával a betegség fõ oka eltûnik és az esetleg még szükséges anyagi szerek segítségével a test gyógyulása is tökéletessé válik.

Ha az orvosi szakma nem ismeri fel mindezt és nem halad az emberek növekvõ szellemiségével, lehetséges, hogy a gyógyítás mûvészete vallási rendek és született gyógyítók kezébe kerül át, akik minden generációban megtalálhatók, s akik mostanáig többé-kevésbé észrevétlenül éltek, az ortodox orvostudomány által háttérbe szorítva és akadályoztatva. A jövõ orvosának két nagy célja lesz. Az elsõ, hogy segítse a beteg önismeretét és felhívja figyelmét a legyõzendõ alapvetõ hibákra, személyisége gyógyítandó hiányosságaira, melyeket ki kell gyomlálnia és az ellentétes erénnyel kell helyettesítenie. Egy ilyen orvosnak behatóan kell tanulmányoznia az embereket irányító törvényeket és magát az emberi természetet, hogy a hozzá fordulókban minden olyan tényezõt felismerjen, amely konfliktust okozhat a Lélek és a személyiség között. Képesnek kell lennie rá, hogy tanácsot adjon a szenvedõknek, hogy megmondja, hogyan tudják a legjobban elérni a szükséges harmóniát, milyen, az Egység elleni cselekedeteket kell feladniuk és milyen erényeket kell fejleszteniük, hogy hibájuk eltûnjön. Minden egyes eset gondos meggondolást igényel, és csak azok teljesíthetik e nagyszerû és isteni szolgálatot, akik életük nagy részét az emberek tanulmányozásának szentelték és akik szíve telve van segítõkészséggel; az õ feladatuk a szenvedõk szemeinek felnyitása és lényük alapjainak megvilágítása, a vigasztalás, a hit és a remény felkeltése, ami segíteni fog a betegség legyõzésében.

Az orvos második kötelessége abból fog állni, hogy olyan gyógyszert javasoljon, mely erõsíti a testet, és megnyugtatja a lelket, kitágítja horizontját és a tökéletesedés felé segíti, s ily módon békét és harmóniát hoz az egész személyiségnek. Ilyen gyógyszerek a természetben találhatók, ahová a Teremtõ kegye helyezte õket, az emberiség gyógyulására és vigaszára. Néhányuk máris ismert, s a világ minden táján, fõleg Indiában, civilizációnk szülõhelyén, vannak orvosok, akik továbbiak után kutatnak. Kétség sem férhet hozzá, hogy e kutatás eredményeképpen sokat visszanyerhetünk a kétezer esztendõvel ezelõtti tudásból. A jövõ orvosa ismét azokat a csodálatos természetes gyógyszereket fogja használni, amelyeket Isten küldött az embereknek betegségeik gyógyítására.

A betegség eltûnése azon fog múlni, hogy az ember felismeri-e Világegyetemünk megváltoztathatatlan törvényeit és alázatosan és engedelmesen hozzájuk igazodik-e. Így békében fog élni Lelkével, amibõl valódi életöröm és boldogság születik. Az orvosnak az lesz a feladata, hogy segítse a szenvedõket az igazság felismerésében és a harmóniához vezetõ út meglelésében. Hitet ad majd nekik a bennük lakó Isteni Szikrában, amely mindent legyõz, és olyan gyógyszereket, amelyek hozzájárulnak személyiségük harmonizálásához és testük gyógyulásához.

HETEDIK FEJEZET

És eljutottunk a legfontosabb kérdéshez: hogyan segíthetünk magunkon? Hogyan tarthatjuk harmóniában szellemünket és testünket, ami által elkerüljük a betegséget; mert bizonyos, hogy a konfliktusoktól mentes személyiség ellenáll a betegségnek.

Elsõször nézzük személyiségünket! Már részletesen beszéltünk annak szükségességérõl, hogy megkeressük, és az ellentétes erények fejlesztése által kigyomláljuk a bennünk lakozó hibákat. E hibák hatására az Egység ellen cselekszünk és megtörjük harmóniánkat, amit Lelkünk Parancsainak követése által elérhetnénk. Hibáink, hiányosságaink kijavítása a már vázolt irányvonal alapján történhet, az egyenes önvizsgálat leleplezi azok valódi természetét. Spirituális vezetõink, õszinte orvosaink és közeli barátaink is segíthetnek valós önképünk kialakításában, de a tökéletes módszer mégis a szellemi béke és a meditáció, ha olyan atmoszférát teremtünk, amelyben lelkünk képes kívánságait közölni és irányítani minket - lelkiismeretünk és intuíciónk közvetítésével. Ha minden nap szakítunk rá egy kis idõt, hogy egyedül és lehetõség szerint nyugodt körülmények között legyünk, ahol zavartalanul, békésen ülhetünk vagy fekhetünk, és üresen tartjuk szellemünket vagy életmûvünkre gondolunk, hamarosan azt fogjuk észrevenni, hogy e pillanatokban nagy segítséget kapunk - például hirtelen felismerések és iránymutatás formájában. Nagy problémáinkra félreérthetetlen válaszokat kapunk majd és hittel telve képesek leszünk a helyes úton maradni. Ezen idõszakokban az emberiség szolgálatának és Lelkünk követésének vágyát kell szívünkbe plántálnunk.

Ha megtaláltuk a hibát, gondoljunk arra, hogy a megoldás nem az ellene folytatott harc, a probléma sok akaraterõvel és energiával történõ elnyomása, hanem sokkal inkább az ellentétes erény állhatatos fejlesztése. Ily módon a hiba automatikusan eltûnik majd lényünkbõl. Ez a haladás és a rossz feletti gyõzelem igazi és természetes módja, ami ráadásul sokkal egyszerûbb és hatásosabb is, mint a hibák elleni harc. Ha harcolunk egy hiba ellen, azzal megsokszorozzuk erõit, jelenlétére koncentráljuk figyelmünket és így görcsöt okozunk, s a legnagyobb siker, amit elérhetünk, a probléma elnyomása; mindez korántsem kielégítõ, hiszen az ellenség továbbra is a közelünkben van és egy gyenge pillanatban újra feltûnik. Akkor aratjuk le a valódi gyõzelmet, ha elfelejtjük a hibát, és tudatosan arra törekszünk, hogy a korábbi helytelen viselkedésünket lehetetlenné tevõ erényt fejlesszük magunkban.

Ha például van valamilyen gonosz jellemvonásunk, folyamatosan mondhatjuk magunknak: Nem akarok gonosz lenni! , és ily módon elejét vehetjük a további hibáknak. De e módszer sikere a szellem erejétõl függ, és ha az egyszer meggyengül, akkor egy szempillantás alatt visszaeshetünk a régi kerékvágásba. Ha viszont valódi együttérzést táplálunk magunkban embertársaink iránt, e tulajdonságunk lehetetlenné tesz minden gonoszságot, hiszen felebaráti szeretetünk miatt minden gonosz tettet ijedten elkerülünk majd. Itt nincs szó elnyomásról, és nincs többé elrejtõzött ellenség, mely csak az alkalomra vár, hogy támadhasson, hiszen együttérzésünk minden mások ellen irányuló cselekedetet lehetetlenné tesz és kigyomlál lényünkbõl.

Ahogyan korábban már láttuk, testi betegségeink fajtái materiális módon segítenek a mögöttük álló szellemi diszharmónia meglelésében. A siker további fontos feltétele az életkedv, és az, hogy életünket ne kötelességnek lássuk, amit minél több türelemmel kell elviselnünk, sokkal inkább sok kalanddal járó utazásnak tekintsük, mely valódi örömet okoz.

Talán a materializmus egyik legnagyobb tragédiája az unalom kialakulása és a belsõ boldogság elvesztése. Azt tanítja az embereknek, hogy nehézségeiket földi örömökkel és szórakozással kompenzálják, ami nem nyújthat mást, mint idõleges feledést. Ha felbérelt mulattatókkal próbáljuk nehézségeinket elfeledtetni, ördögi körbe kerülünk. A szórakozás, a kikapcsolódás és a felszínesség mindannyiunknak jót tesz, de nem akkor, ha folyton rájuk szorulunk gondjaink enyhítésére. A világi szórakozások intenzitását mindig növelni kell, hogy megõrizzék hatásukat, ami tegnap még izgalmas volt, az holnapra már unalmassá válik. Folyamatosan nagyobb és nagyobb izgalmakat keresünk, amelyek kielégítenek minket, s egy idõ után már nem hoznak enyhülést. Így vagy úgy, a világi szórakozásba vetett hit mindannyiunkból Faustot csinál, s ha ezt talán nem is vesszük észre, az élet alig jelent majd többet, mint kimerítõ kötelességet, elveszítjük valódi örömét és boldogságát, amely pedig mindenki öröksége lehetne, egészen élete végéig. Szélsõséges stádiumba jutottak az élet meghosszabbítására, a megfiatalításra és a szellemi szórakozások fokozására irányuló, ördögi eszközöket használó tudományos törekvések.

Az unalom állapota felelõs azért, hogy az általánosan ismertnél jóval több betegségünk van. És mivel manapság az a tendencia uralkodik, hogy mindez már életünk korai szakaszában megkezdõdik, az ezzel kapcsolatos betegségek is fiatal korban alakulnak ki. Nem léphetne fel ilyen állapot, ha felismernénk Isteni mivoltunkat és földi feladatunkat, s osztályrészünk lehetne a tapasztalatgyûjtés és mások segítésének öröme. Az unalom ellenszere a környezetünkre irányuló aktív és élõ figyelem, az élet egész napos kutatása, az embertársainktól és az eseményekbõl való tanulás és a dolgok mögött meghúzódó Igazság felismerése, önmagunk elvesztése a tudás- és tapasztalatgyûjtés mûvészetében, az alkalmak megragadása, amikor mindezeket mások érdekében felhasználhatjuk. Ezáltal munkánk és szabadidõnk minden pillanatát betölti a tanulás vágya, a valódi dolgok, igazi kalandok és értelmes tettek iránti igény, s ha fejlesztjük e képességünket, azt fogjuk észrevenni, hogy ismét örülni tudunk a legkisebb eseménynek is, és mindaz, amit korábban unalmasnak és mindennapinak találtunk, jó alkalom a kutatásra és a kalandra. Az igazi örömöt az élet egyszerû dolgaiban találhatjuk meg - az egyszerû dolgokban, mivel ezek állnak közel a nagy Igazsághoz.

A belenyugvás, mely az élet útjának figyelmetlen utazójává tesz minket, számtalan káros befolyás elõtt nyit ajtót, amelyek soha nem kaphatnának erõre, ha mindennapi életünket a szellem és a kaland öröme uralná. Bárhol találhatjuk magunkat ilyen helyzetben: akár egy emberektõl nyüzsgõ nagyvárosban akár magányos birkapásztorként a hegyekben, arra kell törekednünk, hogy az egyhangúságot érdeklõdés váltsa fel, az értelmetlen kötelességet a tapasztalatgyûjtés öröme, a hétköznapokat a emberiség és a Világegyetem nagy törvényeinek intenzív vizsgálata. Mindenütt van elegendõ alkalom a Teremtés törvényeinek vizsgálatára, a hegyekben és völgyekben éppúgy, mint embertársaink között. Elsõször is kalanddá kell változtatnunk életünket, amely teljesen leköti érdeklõdésünket, ahol nem lehetséges az unalom, és az így megszerzett tudás alapján meg kell próbálnunk szellemünket Lelkünkkel és a Teremtés nagy Egységével összhangba hozni.

További alapvetõ segítséget hoz a félelem leküzdése. A valóságban a félelemnek nincs helye az emberiség természetes birodalmában, mivel a bennünk lakó Isteni Szikra, valódi önmagunk legyõzhetetlen és halhatatlan. Isten Gyermekeiként nincs okunk félelemre - ha mindezt felismerjük. A materializmus korában a félelem természetes módon éppen olyan mértékben nõ, amilyen mértékben földi vagyontárgyakhoz mérjük magunkat (akár testi dolgokhoz, akár külsõ birtokhoz), hiszen ha ezek alkotják világunkat, akkor félni fogunk attól, hogy elszalasztjuk megszerzésüket, hiszen olyan múlandók, oly nehéz megszerezni és lehetetlen egy rövid szempillantásnál tovább birtokolni õket. Szükségszerûen, tudatosan vagy tudattalanul, állandó félelemben kell élnünk, mert legbelül tudjuk, hogy értéktárgyainkat bármikor elveszíthetjük és legfeljebb életünk rövid ideje alatt lehetnek a birtokunkban.

A mai idõkben oly magasra szökött a betegségtõl való félelem, hogy valós károkat okoz, mert megnyitja az ajtót félelmünk tárgya elõtt és megkönnyíti fellépését. E félelem valójában önszeretet, mert ha csakis mások boldogulásával törõdnénk, nem lenne idõnk a személyes betegségektõl való félelemre. Manapság a félelem nagy szerepet játszik a betegség felerõsítésében és a modern tudomány azáltal erõsíti meg rémuralmát, hogy felfedezéseit, amelyek csupán féligazságok, a széles nyilvánosság elé tárja. A baktériumokról és más betegségokozókról való tudás emberek ezreire van pusztító hatással, mivel az e tudás által elõidézett félelem révén fogékonyabbá válnak a betegségekre. Jóllehet az egyszerûbb életformák, mint például a baktériumok, valóban szerepet játszanak a testi betegségek kialakulásában, semmiképpen nem jelentik a probléma teljes megoldását, ahogyan azt tudományosan vagy a mindennapokban gondolják. Van egy tényezõ, amit a tudomány tisztán fizikai megközelítésmódja miatt nem érthet meg: egyesek miért oly fogékonyak a fertõzésekre, míg mások teljesen védettek maradnak, holott mindannyian ugyanannyi fertõzõdési lehetõségnek vagyunk kitéve. A materializmus elfelejtette, hogy léteznek a fizikai sík fölötti tényezõk is, amelyek hétköznapi életvitel mellett egyes embereket megvédenek vagy éppen fogékonnyá tesznek bizonyos betegségekre. A félelem a szellemünkre gyakorolt kedvezõtlen hatása által, ami diszharmóniát okoz fizikai és energetikai testünkben egyaránt, megnyitja az utat a betegségokozó csírák elõtt. Ha a baktériumok és hasonlók lennének a betegségek egyetlen okozói, akkor csakugyan lenne okunk a félelemre. Ismerjük fel, hogy még a legsúlyosabb járványokban is vannak, akik a fertõzésveszély ellenére védettek maradnak, és azt is, hogy, amint korábban már láttuk, a betegségek valódi okai személyiségünkben keresendõk; ha ezeket kontrollálni tudjuk, akkor félelem és rettegés nélkül élhetünk, tudván, hogy a gyógyszer bennünk rejlik. Számûzhetjük gondolatainkból a félelmet, amely a mikrobákat és vegyi anyagokat tartja a betegségek egyedüli okozóinak, hiszen tudjuk, hogy éppen e félelem tesz minket fogékonnyá a betegségekre, és ha harmóniát teremtünk személyiségünkben, akkor nem kell jobban félnünk a betegségtõl, mint a villámcsapástól vagy egy meteor ránk zuhanó darabjától.

S most forduljunk fizikai testünk felé! Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a test csak a Lélek földi lakhelye, amelyben csak rövid idõt töltünk, hogy érintkezhessünk a világgal, hogy tapasztalatot és tudást gyûjthessünk. Anélkül, hogy túlságosan azonosulnánk testünkkel, tisztelettel és gondoskodással kell kezelnünk, hogy egészséges maradjon és kitartson addig, míg teljesítjük feladatunkat. Soha, egyetlen pillanatra sem lenne szabad túlságosan igénybe vennünk vagy túlerõltetnünk, s meg kellene tanulnunk lehetõség szerint minél kevésbé befolyásoltatni magunkat állapotától; egyszerûen lelkünk és szellemünk jármûvének és szolgálójának tekinteni, amelyet akaratunk irányít. Nagy jelentõséggel bír a külsõ-belsõ tisztaság. Hogy az elsõt elérjük, nyugaton meleg vizet használunk, ami tágítja a pórusokat és lehetõvé teszi a kosz behatolását. Ráadásul a szappan túlzott használata ragadóssá teszi a bõr felületét. A hideg vagy kézmeleg víz, zuhany vagy többször cserélt fürdõ formájában jobban megfelel a természetes tisztulásnak és egészségesebben tartja a testet. Csak annyi szappant szabad használnunk, amennyi a látható piszok eltüntetéséhez feltétlenül szükséges, és fürdés után friss vízzel le kell mosnunk.

A belsõ tisztaság a táplálkozástól függ, csakis tiszta, egészséges és friss táplálékot szabad fogyasztanunk, fõként gyümölcsöt, zöldségeket és magvakat. Az állati húst kerülnünk kellene. Elõször, mivel fizikai mérgek kerülnek általa a szervezetbe, másodszor, mivel túlzott étvágyat kelt, és harmadszor, mivel bûn az állatvilággal szemben. A test tisztítására sok folyadékot kell magunkhoz vennünk, vizet, természetes bort és természetes eredetû italokat, s kerülnünk kell a mesterséges desztillátumokat is.

Nem szabad túl sokat aludnunk, mivel sokunk ébren jobban tudja kontrollálni magát, mint álmában. A régi mondás: Ha a másik oldaladra fordulnál, itt az ideje a felkelésnek egyértelmû iránymutató a felkelés idejére nézve.

A ruházat legyen könnyû, és a hõmérséklethez szabott. Engedje meg a test szellõzését, mivel a bõrnek minél több napfényre és friss levegõre van szüksége. A víz- és napfürdõk nagyon hasznosak az egészség és a vitalitás fenntartásában.

Minden cselekedetünkben keresnünk kell az örömöt, és kerülnünk a kételkedést, a depressziót. Gondoljunk arra, hogy ezek nem belõlünk erednek, hiszen Lelkünk csak az örömöt és a boldogságot ismeri.

NYOLCADIK FEJEZET

Láthatjuk tehát, hogy a betegség feletti gyõzelem fõképpen a következõktõl függ: elõször, lényünk Isteni voltának felismerése, és következetes törekvés minden rossz legyõzésére. Másodszor, annak felismerése, hogy a betegség oka a Lelkünk és személyiségünk közötti diszharmóniában rejlik. Harmadszor, készségünk és képességünk a diszharmóniát okozó hiba felfedezésére. És negyedszer, minden efféle hiba legyõzése az ellentétes erény fejlesztésével.

A gyógyító mûvészet feladata abban áll majd, hogy hozzásegítsen minket a szükséges tudáshoz, és mindazokhoz az eszközökhöz, amelyekkel a betegség legyõzhetõ; s emellett olyan gyógyító szereket ajánljon, melyek testünket-lelkünket egyaránt erõsítik. Ekkor leszünk képesek a gyõzelem reményével szembeszállni a betegséggel. A jövõ orvosi iskolája nem fog különösebben törõdni a betegségek hatásaival és tüneteivel, s nem fog túlzott figyelmet fordítani a testi betegségekre vagy gyógyszerek és kémiai készítmények elõállítására, hogy tüneteinket enyhítse. Sokkal inkább arra koncentrálja majd erõfeszítéseit, hogy harmóniát teremtsen a test, a szellem és a Lélek között, és így enyhítse és gyógyítsa a betegséget. Ha a szellemet eléggé korán kiigazítjuk, a betegség ki sem tud törni.

A különbözõ orvosságok között, amelyeket használ majd, ott lesznek a legszebb virágokból és gyógyfüvekbõl készültek, melyek a Természet patikájában találhatók, és amelyeket a Teremtõ az ember testét és szellemét gyógyító erõvel ruházott fel.

Gyakorolnunk kell a harmónia és béke elérését, a céltudatosságot, és fejlesztenünk kell egyéniségünket és Isteni Eredetünkrõl szóló tudásunkat. Észben kell tartanunk, hogy Isten gyermekei vagyunk és ezért bennünk lakik a tökéletesség eléréséhez szükséges erõ, csak fejlesztenünk kell. E bizonyosságnak nõnie kell bennünk, míg lényünk legfontosabb tulajdonságává nem válik. Kitartóan fejlesztenünk kell békénket, szellemünket tónak képzelve, melynek mindig nyugodtnak, hullámoktól mentesnek kell maradnia, s melynek nyugalmát soha semmi nem zavarhatja meg. Fokozatosan kell eljutnunk a béke ezen állapotához, míg az élet egyetlen eseménye, semmilyen külsõ körülmény, sem más ember nem képes e tó felszínét megzavarni, idegessé, depresszióssá vagy éppen kételkedõvé tenni minket. Segíteni fog, ha nap mint nap szakítunk idõt a béke szépsége és a nyugalom szükségessége feletti csendes elmélkedésre, és felismerjük, hogy sem az aggodalmak, sem a sietség által nem érhetünk el annyit, mint a nyugodt gondolkodás és cselekvés révén. Viselkedésünk összhangba hozása Lelkünk parancsaival, harmóniánk és belsõ békénk fenntartása, hogy a világ zavaró hatásait és próbatételeit zavartalanul viseljük: mindez önmagában is nagy teljesítmény, mely Békét és megértést hoz nekünk. S bár mindez látszólag talán álmaink határát súrolja, türelemmel és kitartással mindannyiunk számára elérhetõ.

Senki nem kívánja tõlünk, hogy szentek, mártírok vagy hírességek legyünk. Legtöbbünknek kevésbé feltûnõ feladatai vannak. De mindannyiunknak át kell éreznie az örömöt, az élet kaland mivoltát és a Lelke által meghatározott feladatot boldogan kell teljesítenie.

Azoknak, akik betegek, a szellemi béke és a Lélekkel való összhang a legnagyobb segítség a gyógyulásban. A jövõ orvostudománya és betegápolása jóval több figyelmet fordít majd a betegek belsõ állapotára, minta mai, amely, képtelen lévén egy betegség elõrehaladását mással, mint tudományos eszközökkel megítélni, csakis gyakori hõmérõzésre és hasonlókra tud gondolni. Mindezek a test és a szellem a gyógyuláshoz oly szükséges nyugalmát és kikapcsolódását inkább megzavarják, semmint elõsegítik. Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy legalább az enyhébb betegségek még kitörésük elõtt legyõzhetõk lennének, ha csak néhány órát kikapcsolódással és a lelkünkkel való összhang helyreállításával töltenénk. E pillanatokban csak töredékét kellene azon nyugalomnak megvalósítanunk, amit Krisztus szimbolizált, amikor azt parancsolta a viharnak a Genezáreti tó felett: Béke,nyugodj meg.

Életünk minõsége személyiségünk és Lelkünk összhangjától függ. Minél szorosabb kapcsolatban van e kettõ, annál nagyobb bennünk a harmónia és a béke, annál világosabb az Igazság fénye és a magasabb síkokról eredõ boldogság sugárzása. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy ne ijedjünk meg a világ nehézségeitõl és borzalmaitól, hiszen eredetük Isten Örök Igazságában van. Az igazság ismerete bizonyosságot is ad nekünk, hogy bármilyen tragikusnak tûnjenek is a világ egyes eseményei, ezek csak az ember fejlõdésének köztes állomásai, hiszen maga a betegség is jótékony és bizonyos törvényszerûségeket követ, amelyek végsõ soron javunkra válnak és folyamatosan a tökéletesedés felé terelnek minket. Azokat, akik bírják e tudást, a mások számára nehezen elviselhetõ események sem érintik vagy ijesztik meg. Minden bizonytalanság, félelem és kételkedés örökre eltûnik. Csak ha állandó kapcsolatban vagyunk Lelkünkkel, Égi Atyánkkal, akkor lesz a világ valóban örömteli és káros befolyásoktól mentes.

Nem engedtetett meg nekünk, hogy Isteni voltunk nagyszerûségét vagy Sorsunk hatalmát és a ránk váró dicsõséges jövõt megismerjük. Ha ez lenne a helyzet, az élet nem próbatétel lenne, és erõfeszítéseket sem kellene tennünk. Erõnk abban rejlik, hogy jórészt rejtve maradnak elõttünk e nagyszerû dolgok és mégis van annyi hitünk és bátorságunk, hogy jól éljük le életünket e földön és felülkerekedjünk a nehézségeken. A Felsõbb Énünkkel való összekapcsolódással visszaállíthatjuk harmóniánkat, ami lehetõvé teszi számunkra, hogy leküzdjünk minden világi próbatételt, a sorsunk beteljesüléséhez vezetõ ösvényen maradjunk, és kikerüljük a félrevezetõ befolyásokat.

S végül fejlesztenünk kell személyiségünket, meg kell szabadítani minden világi befolyástól, hogy a magunk mestereivé válhassunk, csak Lelkünk parancsait kövessük, s hajónkat másoktól és a körülményektõl érintetlenül kormányozzuk az élet zajos tengerén, soha nem hagyván el a becsületesség kormányát, vagy engedvén át az irányítást valaki másnak. El kell érnünk a tökéletes és teljes szabadságot, hogy minden, amit teszünk, minden cselekedetünk és gondolatunk belõlünk fakadjon, hiszen csak így tudunk saját indíttatásaink szerint élni és önként adni.

A legnagyobb nehézséget manapság talán a hozzánk legközelebb állók okozzák, akikben oly ijesztõen fejezõdik ki a konvencióktól való félelem és a rosszul értelmezett kötelességtudat. De erõsödnünk kell bátorságunkban, mely sokunkban elegendõ az élet nagy problémáival szemben, de gyakran kevésnek bizonyul a személyes próbatételek során. Képesnek kell lennünk személytelenül meghatározni, hogy mi helyes és mi helytelen, és a jelenben is a barátoktól vagy rokonoktól való félelem nélkül cselekedni. Közülünk hányan hõsök a külvilággal szemben és félénkek otthon! S bár a Sorsunk beteljesítésétõl eltérítõ eszközök nagyon finomak lehetnek, mint például a szeretet és a rokonszenv látszata vagy a rossz kötelességtudat, mégis rabszolgává tesznek minket és mások vágyainak és igényeinek fogságába taszítanak, ezért könyörtelenül szembe kell velük szállnunk. Ami kötelességünket illeti: csak Lelkünk hangjára hallgathatunk és egyedül azt követhetjük, ha nem akarjuk, hogy embertársaink akadályozzanak minket. Egyéniségünket a legvégsõkig kell fejlesztenünk és meg kell tanulnunk úgy élni, hogy senki másra nem hallgatunk, csak Lelkünkre, mert ez vezet és segít minket a felszabadulás és minden tudás és tapasztalat megszerzése felé.

Ügyeljünk ugyanakkor arra is, hogy minden embernek meghagyjuk a szabadságát, semmit ne várjunk el másoktól, de mindig legyünk készek segítõ kezet nyújtani a szükség idején. Ezzel mindazok, akikkel életünkben találkozunk, legyenek anyák, házastársak, gyerekek, idegenek vagy barátok, társaink lesznek utazásunkban. Ne feledjük: spirituális fejlõdésében bármelyikük állhat nálunk magasabban vagy alacsonyabban, mégis mindannyian az emberiség tagjai vagyunk és részei egy még magasabb közösségnek, amely ugyanazt az utat teszi meg a dicsõséges cél felé.

Állhatatosnak kell lennünk határozottságunkban, szilárd akaratúaknak, hogy elérjük a hegycsúcsot. Egy pillanatig se sajnáljuk, ha rossz lépést teszünk! Nincs hegymászás hibák és zuhanások nélkül, ezeket tapasztalatoknak kell tekintenünk, amelyek segítenek a jövõben kevesebbet botlanunk. Ne kínozzuk magunkat a múlt hibáival! Elmúltak és az általuk megszerzett tudás hozzájárul ahhoz, hogy legközelebb ne ismétlõdhessenek meg. Kitartóan elõre és felfelé kell törekednünk, semmit sem sajnálva és vissza sem nézve, mert már az egy órával ezelõtti múlt is mögöttünk van, a dicsõséges jövõ, sugárzó fényével pedig mindig elõttünk. Minden félelmet el kell felednünk! Soha nem telepedhettek volna az emberi gondolatok közé, ha nem veszítjük el Isteni Eredetünk tudását. Idegenek tõlünk, mert mi Isten Fiaiként, az Isteni Élet Szikráiként halhatatlanok, legyõzhetetlenek és sérthetetlenek vagyunk. A betegség látszólag gonosz, mivel a helytelen cselekedetek és gondolatok büntetése, másokkal szembeni gonoszságok következménye. Ezért szükséges, hogy tökéletessé fejlesszük lényünkben a szeretetet és a testvériséget, s így a jövõben képtelenek legyünk a gonoszságra.

A Szeretetben való fejlõdés az Egység felismerését hozza magával, és az igazságét, miszerint mindannyian az Egyetlen, Nagy Teremtés részei vagyunk.

Az én és az elkülönülés minden problémánk okozója, s azonnal eltûnnek, ha a Szeretet és a nagy Egység tudása lényünk részévé válik. A világegyetem Isten látható formája; születésekor az újjászületett Isten, megsemmisülésekor a magasan fejlett Isten. Ugyanez érvényes az emberekre is: testük megnyilvánult önmaguk, belsõ lényegük testetöltése; saját maguk kifejezõdése, tudatuk tulajdonságainak materiális megnyilvánulása.

Nyugati civilizációnk Krisztusban és tanaiban találhatja meg a tökéletesség sugárzó példáját. Krisztus mindannyiunk számára Közvetítõként szolgál személyiségünk és Lelkünk között. Az volt a küldetése a földön, hogy megtanítsa nekünk, hogyan valósíthatjuk meg a kommunikációt és a harmóniát Felsõbb Énünkkel, Égi Atyánkkal, s hogyan érhetjük el a tökéletességet minden dolgok Teremtõjének Akarata szerint.

Ugyanezt tanította Buddha és a többi mester, akik idõrõl idõre megjelentek a földön, hogy megmutassák az embereknek a tökéletesedés útját. Nincs kompromisszum az emberiség számára. Az Igazságot fel kell ismerni és az embernek egyesülnie kell Teremtõje Szeretetének végtelen törvényével.

És így jön el, testvéreim, Isteni Valótok felismerésének nagyszerû fénye, és arra ösztönöz titeket, hogy kitartóan és komolyan a boldogság Nagy Tervének és elterjesztésének szenteljétek magatokat, a Fehér Testvériség tagjaival karöltve, amelynek vezérelve az engedelmesség Isten akaratának és akinek nagy öröme telik fiatalabb testvéreinek, az embereknek a szolgálatában.